Juliette Benzoni - A templomosok kincse

– Holnap – mondta Olivier, mielőtt lehunyta a szemét – visszamegyek Párizsba.

Meg kell tudnunk, mi történik…

– Nos, akkor együtt megyünk – felelte Hervé eligazgatva feje alatt a szalmát –

Legalább annyit nyertünk a tragédián, hogy újra egymásra találtunk…

Másnap Olivier és Hervé a vízparti úton visszamentek Párizsba, és látták, hogy most is sokan tolonganak a Louvre falain és a Szénakikötőben, hogy lássák, ahogy a hóhér segédei eltakarítják a hatalmas máglya maradványait, mely egész éjjel égett.

Nagy lapátokkal a Szajnába dobták a hamut, az emberek pedig mozdulatlanul, némán figyeltek.

A műveletet felügyelő katonákat meglátva Hervé hangosan gondolkodott:

– Minek ide fegyveresek? Már nincs mit őrizni.

– Kivéve a hamvakat! – felelte rá egy háttal álló asszony. – Hajnalban, amikor kialudt a parázs, az emberek sírva, nagy tisztelettel odamentek, hogy eltegyenek egy-egy marékkal a nagymester és a társa hamvaiból, mint ereklyét.

Az asszony visszafordulva végigmérte a magas, szakállas alakot, akihez beszélt:

– Nem idevalósi, ugye, hogy ilyet kérdez? Nem is tudja, hogy elégettek valakiket a szigeten…

– De, de… Hallottuk útközben. Az unokatestvéremmel arról jöttünk – mutatott nyugat felé –, hogy munkát keressünk. Nem messze megálltunk a cserépégetőnél, de zárva volt az építkezés…

– Mi a munkájuk?

– A fa és a kő. Sok mindenhez értünk. Sajnos a kápolna, amelyen dolgoztunk, leégett…

– Jobban tennék, ha visszamennének oda, ahonnan jöttek – súgta a szája sarkából egy hordár –, ha nem akarják a börtön szalmáján találni magukat… Tegnap a Notre-Dame és a Templom kőművesei megpróbálták kiszabadítani az elítélteket. Többüket megölték, és Nogaret nagyúr ma reggel üldözőbe vett mindenkit, aki megmaradt…

Úgyhogy meneküljenek!

Mintha a tanácsát követnék, a két férfi félrehúzódott, de ahelyett, hogy visszamentek volna oda, ahonnan jöttek, folytatták útjukat a Gréve felé. Több mint nyugtalanító volt az, amit az imént hallottak, annak ellenére, hogy a lelkük mélyén számítottak a király embereinek durva reakciójára. Fel akarták mérni a veszedelem valódi kiterjedését, és saját szemükkel látni az eseményeket. Nos, láthatták…

A Chátelet-nál őrmesterek vezettek foglyokat: Olivier felismert köztük egy Gobert nevű kőfaragót, akit többször is látott a Notre-Dame építkezésén és Mathieu éjszakai összejövetelein. Háta mögött összekötözték a kezét, a nyakába pedig kötelet akasztottak, melyen vonszolták. Dühödten próbált kiszabadulni, miközben teli tüdőből azt kiabálta:

– Lássátok Fülöp király igazságszolgáltatását, jóemberek! Miután kivégezte a templomosokat, el akarja pusztítani azokat is, akik a templomaitokat építik!

Durván megrántották a kötelet, mire elterült a földön, és eleredt az orra vére. Két társát vezették ugyanígy mögötte, de ők hallgattak. Leszegték a fejüket, szemmel láthatólag lesújtotta őket a sorsuk. Az őrmesterek sietve beterelték foglyaikat a börtön sötét boltíve alá. A bámészkodók között suttogás, majd moraj támadt. Valaki azt kiáltotta:

– Csak természetes, hogy az ember meg akarja védeni azt, aki fizeti, és akiből él?!

Ma reggel üresek az építkezések, és azok az építőmesterek, akiket nem fogtak el, elmenekültek…

– Már rég nem a Templom fizetett – felelt rá egy másik hang… – A Notre-Dame-nál a püspök és a kanonokok!

– De a tudás a Templomból jött…

Félbeszakadt a párbeszéd. A lázadástól tartó rendőrfőnök utasította az íjászokat, hogy oszlassák szét a tömeget Vagy tucat katona jött elő a Chátelet-ből, lövésre készen feszülő íjakkal. Mindenki ment a dolgára. Csak egy vak koldus maradt a téren, aki mindig a Saint-Denis utca bejáratánál álló kis piacon felállított kálvária tövében üldögélt, és a foglyoknak ajánlgatta orrhangú imáit. Nem alhatott ki teljesen a szeme világa – ha egyáltalán sérült –, hisz Olivier felé nyújtotta fatálkáját, amikor a két barát elhaladt előtte, és a mennyek összes szentjére hivatkozva alamizsnát kért.

– Egy megveszekedett garasom sincs, szegény barátom! – sóhajtotta Hervé.

Olivier, akinek a szobrászi munka hozott egy kevés jövedelmet – bár Mathieu-nek a rosszabb napokra hivatkozva is nagyon nehéz volt rávennie, hogy elfogadja, hisz a templomos szabályzat megtilt minden birtoklást a lovagoknak! –, elővett egy pénzdarabot, és a koldus tenyerébe tette, aki egy pillanatra megfogta és félmosollyal megtapogatta a kezét:

– A kő embere vagy, és lehet, hogy a barátod is az. Ne maradjatok itt. Egy órával ezelőtt a király kikiáltatta a tereken, hogy élve vagy halva el kell fogni Mathieu de Montreuil mestert, akit felismertek a templomosok kiszabadítási kísérletében…

– Miért érintene ez minket? – jegyezte meg Hervé. – Ketten vagyunk…

– Ne fáradj! Pontosan tudod, hogy igazam van. Gyakran koldulok a Notre-Dame körül. A munkások ismernek, és én is ismerem őket! Főleg Mathieu-t! Jószívű férfi és jó bajtárs… Ha találkoztok vele, mondjátok meg neki, hogy menjen el… amilyen messzire csak tud…

Ezzel a furcsa vak koldus sarkon fordult, és imáiba merülve visszatért a keresztje lábához….

– Mit csináljunk? – kérdezte Hervé.

– Be kell számolnunk. Felesleges tovább maradnunk.

Ezzel visszaindultak, ahogyan jöttek…

A Szajna túlpartján még valaki aggódott Mathieu-ért és az övéiért. Bár Bertrade nem volt hajlandó a Nesle palotából végignézni a kivégzést, mely iszonyattal töltötte el, és inkább a szobájába zárkózott Aude-dal, akit végtelenül felkavart, hogy templomosokat vetnek máglyára, pontosan tudta, mi történt a Szajnán. Barátja, a nagydarab Denis, aki egy morzsát sem vesztett az eseményekből, hajnalban mindenről beszámolt.

Az aggodalom azonban valóságos rettegésbe csapott át, amikor egy kikiáltó a palota tövében kihirdette, hogy a sógorát élve vagy halva el kell fogni. Nem önmagáért rettegett, hisz ő tulajdonképpen csak a felesége nővére volt, hanem Aude-ért. A királynak nem volt szokása egy vádlott családjának asszonyaira vagy gyermekeire támadni – kivéve a fiúkat, ha azok olyan korban voltak, hogy cinkosok lehettek! –, az unokahúga helyzete azonban a leendő francia királyné mellett igencsak bizonytalanná vált. Lehet, hogy egyszerűen kiteszik az utcára – ebben az esetben Bertrade is megy vele –, vagy ami még rosszabb, az aljas Nogaret felhasználja, hogy előcsalogassa az apját a rejtekéről, ha egyáltalán van rejtek, hisz beszámolójában Ployebaut gondosan megemlítette a sebesülést is, melyet az építőmesteren ejtett. Mivel valószínű volt, hogy ez a helyes feltételezés, Bertrade úgy gondolta, jobb, ha elébe megy a dolognak, és azonnal eltávozást kér mindkettőjük számára Navarra királynéjától.

Még az ágyban, de kitűnő hangulatban találta Margitot, nem véletlenül: mivel a hercegek a királyi palotában maradtak az éjszakára, hogy részt vegyenek a kivégzésen és az azt követő tanácson, Blanche az unokatestvérénél töltötte az éjszakát, és visszavonultak a toronyba.

Brokátfüggönyei között, félig elheverve a selyemlepedők és takarók halmazán, csodálatos haját meztelen vállán szétterítve Margit éppen tejet ivott és édességet rágcsált elmerengve. Gondolatai különösen kellemesek lehettek, ahogyan azt húsos ajka félmosolya és fekete szeme ragyogása jelezte. Gond nélkül igent mondott a Bertrade kérte négyszemközti beszélgetésre. Madame de Courcelle egyébként magától visszavonult, meg sem várta, hogy felkérjék rá. Nem kerülte el a figyelmét a varrónő

feldúlt arca.

– Nos, jó Imbert-em, mi történt? – kérdezte Margit, aki álmodozásában semmit sem vett észre.

– Madame, arra kérem felségedet, engedjen el engem és az unokahúgomat. Már mától.

A királyné összerezzent a szóra, és döbbenten bámult a cselédjére.

– Engedjem el? Mindkettőjüket? Éppen amikor a sógornőm, az angol királyné látogatását várjuk? Ne is gondoljon erre!

– Muszáj, felség. Másra sem tudok gondolni, hisz különösen Aude számára nagyon nehéz napok ezek!

Bertrade térdre ereszkedett az ágy lépcsőjén. Margit közelebbről láthatta elgyötört arcát, könnyben úszó szemét hihetetlen volt az erős tartású asszonytól.

– No de mi történt? Meghalt az anyja, és az apja hazahívja?

– Egyelőre nem tudjuk, él-e még az apja.

Kéjes pózát elhagyva Margit felemelkedett a párnáin, és intett Bertrade-nak, hogy üljön az ágy szélére.

– Meséljen! – utasította.

Úrnője közelsége és a vastag brokátfüggönyök ellenére lefojtott hangon Bertrade elmondta Denis beszámolóját és a hirdetmény lényegét.

– Ha Mathieu nem halt meg, törvényen kívül került Tudnom kell, mi lett a húgommal, és menedékbe kell vinnem Aude-ot a király… és Lajos herceg haragja elől –

magyarázta.

– Szó sem lehet róla! – kiáltott fel parancsolón a királyné. – Sehol nem lehetnek nagyobb biztonságban, mint mellettem. A férjemet egyáltalán nem érdeklik a hölgyeim. Ráadásul ismerheti annyira, hogy tudja, nincs politikai érzéke. Tegnap el volt ragadtatva, hogy a templomosok ügye végleges lezárást nyert a nagymester halálával, mert reméli, hogy Marigny és Nogaret urak végre nyugton maradnak. Ez a felfordulás megzavarta az örömeit. Szerintem leginkább szórakoztatónak találta, hogy egy maroknyi kőműves megpróbálta kiszabadítani az elítélteket a folyón. Ez volt az előadás sója. Ami a királyt illeti…

– Róla nem mondható, hogy nincs politikai érzéke – sóhajtotta Bertrade.

– Nem. Az én ízlésem szerint kissé túl sok is van, de nagy uralkodó, aki nem zaklatja az asszonyokat… sem a fiatal lányokat! Ráadásul azt hiszem, kedvel engem, hisz előfordul, hogy rám mosolyog. Tehát biztos lehet benne, hogy ha bármi veszély fenyegetné magát vagy Aude-ot, meg tudom védeni. Maguk a navarrai királynénál vannak, tehát nem teljesen Franciaországban. Nogaret pribékjeinek ide nincs bejárásuk…