Ott felejtették…

Legalábbis így érezte, ahogy napok és éjszakák, majd újabb napok és éjszakák teltek el anélkül, hogy bárkit is látott volna a szudáni fogláron kívül, aki fekete volt, akár az éjszaka, és hatalmas izmoktól duzzadt. Naponta egyszer ő hozott egy tál csicseriborsós gyökérlevest, egy darab kemény kenyeret és egy kis kancsó vizet. Talán néma volt, mert sosem felelt egyetlen kérdésre sem, melyet a fogoly az általa ismert összes nyelven feltett. Mintha meg sem hallotta volna.

Kezdetben néha éjszaka zajosan kinyílt az ajtó, felébresztve a foglyot, aki a falba faragott kőpadon aludt. Ilyenkor hevesen dobogott a szíve, mert azt hitte, érte jönnek, hogy a kínzókamrába vigyék, mellyel a szultán megfenyegette, de semmi nem történt: egy fegyveres férfi lépett be egy fáklyával, melyet szinte az orra alá tartott, egy percig gúnyosan nevetve elnézte, majd távozott, és Thibaut bár szégyellte, megkönnyebbülten rogyott le kemény és hideg fekhelyére. Azután csak a foglárt látta, és lassanként eluralkodott rajta az elkeseredés, majd hamarosan a reménytelenség, amikor gondolatai Balduin felé szálltak. Nemhogy a lepra nem hátrál meg, de annak az eltűnése, akit testvérének tekintett, tovább növeli szenvedését. Ráadásul a gyakran borzalmas étel és a bezártság következményeként Thibaut érezte, hogy elhagyja az ereje, hiába igyekezett mindent megenni és annyit mozogni a szűk térben, amennyit csak tudott. Előfordult, hogy teljes testében rázta a tehetetlen düh. Megszakadt szívvel gyűlölte Szaladint, akiről tömjénezői azt állították, lovaghoz illő lélek lakozik benne, miközben damaszkuszi palotájában kéjesen nevet az ellenfele agóniáján, akit pedig állítólag becsül. Ó, bárcsak inkább a kard megszokott súlyával a kezében, a nap dicsőséges sugarai alatt, harcban halhatna meg, ahelyett, hogy lassan elemészti a börtön mélye, ahol talán hamarosan táplálni is elfelejtik, és soha többé nem nyílik ki az ajtó… Talán le is pecsételik az ürülékétől bűzlő sírkamrája ajtaját.

A szerencsétlen teljesen elvesztette időérzékét.

Mégis egy este, amikor éppen végigfektette sajgó testét a kövön, hogy az egyre kevésbé gyógyító álmot várja, belépett a fekete foglár, súlyos kezét a vállára tette, és olyan könnyedén talpra állította, mintha kisgyermek lenne. Azután az ajtóra mutatott, mely mögött Thibaut két őr görbe kardjának csillogását látta. Megindultak, ismét megtéve az ide vezető út egy részét… mikor is volt?

A kihallgatásokhoz szolgáló nagy galériára vezették, ahol úgy érezte, tömeg van, mert mindenfelé színes turbánokat látott. A helyiség mélyén egy szőnyeggel borított emelvényen Szaladin ült egy rövid lábú, arany tálcaféleségen, melyet kis balusztrád vett körül. Keresztbe tett lábai látni engedték a trónszéken fekvő sötét bársonypárnát.

Gyönyörű, bíborszínű brokátruhát viselt nagy, sötétebb árnyalatú csigamotívumokkal, melynek ujját a felkaron két széles aranyhímzés szorította össze. A fekete, csillogó ékkővel díszített turbán még sötétebbnek mutatta telt, piros arcát, melyen a csüngő

bajusz kihangsúlyozta a szája sarkában húzódó megvető ráncot. A hatalmas csillárok és arannyal díszített üveglámpások fényében, melyek az emelvényt vették körül, úgy ragyogott, akár egy isten.

Az őrök a lába elé lökték Thibaut-t: térdelve, arccal a márványkövezetnek, melyet a trón előtt egy darabon nem borított szőnyeg. Gyengesége ellenére nem tűrte a méltatlan bánásmódot, és felállt, ruha-ujjába törölve az orrából szivárgó vért. Ekkor meglátta, hogy még egy fogoly van mellette, egy magas, ősz hajú és szakállú, arrogáns tekintetű férfi, akit azonnal felismert, bár most nem piros keresztes nagy fehér köpenyét viselte: Odon de Saint-Amand volt, a templomosok nagymestere. Thibaut elszégyellte magát, mert Saint-Amand, bár régebb óta volt fogságban, mint ő, jobb állapotban volt láncai ellenére. Talán egészségesebb volt a börtöne? Nem maradt ideje végiggondolni a kérdést, mert megkezdődött a párbeszéd a szultán és a templomos között:

– Gondolkoztál a vezírem javaslatán?

– Nem emlékszem, hogy bármit is javasolt volna. De felelj! Mit tettél a testvéreimmel?

– A testvéreid a próféta – százszor legyen áldott a neve! – legádázabb ellenségei, és nem terhelem velük a börtöneimet, ezt te is tudod: meghaltak. De te, aki mindannyiuk ura vagy, te nagy kereskedelmi értéket képviselsz…

– Nem többet, mint ők. Mindannyian Krisztus szegény lovagjai vagyunk.

– Ugyan! A rended mind között a leggazdagabb. Gazdagabb, mint sok király. Ezért felajánlom, hogy váltságdíj fejében kiadlak. Mondjuk…

– Ne fáradj a számolással! Egy templomos nem adhat más váltságdíjat, mint kését és övét, akár a nagymester, akár egyszerű lovag. Ez a szabály. Hiába kérsz, semmit sem kapsz, és nem látod viszont a követeidet.

Szaladin barna szemében harag villant, de tökéletesen ura volt önmagának, és csak akkor engedett szabad utat indulatainak, amikor úgy látta jónak.

– Nézd meg ezt a lovagot! Ismered? A templomos megvonta a vállát:

– Természetesen. A király árnyéka, a Courtenay fattyú. Csak azt nem értem, mit keres itt. Nem foghattad el harcban, mert sosem távolodik el a királyától.

– Maga fogatta el magát. Gyógyszerért jött az orvosomhoz, melyre az urának szüksége van.

– A soha meg nem érkező karavánok? – nevetett fel kegyetlenül az öregember. –

Tudom, hisz én magam gondoskodtam róla, hogy ne érkezzenek meg… Nyugalom, te taknyos! – tette hozzá a felbőszült Thibaut felé, akit az őrök alig tudtak lefogni, annyira magánkívül volt. – Semmi rosszat nem akarok annak a szerencsétlennek, hisz tiszteletet parancsol a vitézsége. Igazi hős, de a templomosoknak, akik nem ismerik el a királyokat, nincs mit kezdeniük egy hőssel, aki Jeruzsálem trónján haldoklik. Egyedül a rendre kellene bízni a Szent Sírt és a várost, melyet megszentel jelenlétével!

– Balduinnak halála után lesz örököse!

– Egy néhány hónapos csecsemő, aki talán nem él sokáig? Ami pedig a nőket illeti, csontjuk velejéig romlottak, és nagy szégyen lenne, ha ők viselnék a koronát. Isten nem engedné meg! Csak a templomosok uralkodhatnak!

Szaladin hirtelen felemelte a hangját:

– Lépjen közelebb, Plivani úr, akit a tripoliszi gróf küldött hozzám! Úgy tűnik, Rajmund herceg, aki bölcs és kormányzáshoz értő ember, osztja a nagymester véleményét, de nem ugyanazok az indokai.

Egy gazdagon öltözött férfi lépett szemmel látható habozással a trónhoz. Jóképű, negyven körüli ember volt a dúsgazdag kereskedő, akinek az apja hosszú évek óta élt Tripoliszban, és akinek tanácsait III. Rajmund nagy becsben tartotta… Láttára Saint-Amand vadul felnevetett:

– Senki előtt nem titok, hogy Rajmund a trónt akarja, és azt hitte, a régenssége koronázással ér majd véget. A régenssége, melyért megölette Milon de Plancyt, aki előtte töltötte be a posztot. Mindenki tudja azt is, mennyire ajnározza ezt a kereskedőt: annyira, hogy feleségül adott hozzá egy nemes kisasszonyt, akit a templomos rend udvarnagya, Gérard de Ridefort testvér kívánt nőül venni, amikor a Szentföldre jött, hogy vagyont szerezzen. A szépség szerette őt, de ez a… kereskedő –

köpött ki Saint-Amand – nagyon vonzó érveket vonultatott fel: felajánlotta, hogy a kisasszony testsúlyával azonos mennyiségű aranyat fizet érte… és Lucie de Botron signora Plivani lett! Felesleges megkérdezni, mit keres a férje Damaszkuszban!

Rajmund az ördöggel is szövetkezne, hogy király legyen!

Most Szaladinon volt a nevetés sora:

– A Próféta szakállára, mindez igazán szórakoztató. Most távozzon, messire Plivani, majd később tárgyalunk. Előbb a nagymesterrel végzek. Tehát, Odon de Saint-Amand, megmondod, mennyi váltságdíjat érsz?

– Már megmondtam: a kést, melyet már elvettek tőlem, és az övemet, melyet itt látsz.

– Ha visszautasítod az ajánlatom, kínhalált halsz. Az öregember teljes magasságában kihúzta magát, és megvető mosoly ült ki arcára:

– Így is, úgy is meghalok. Tégy kedved szerint. Isten embere vagyok, és Istenhez térek meg, bármilyen legyen is az út!

Gyors volt, iszonyatosan gyors. A szultán intésére két férfi ragadta meg a templomost, aki nem ellenkezett. Lemeztelenítették sebhelyek tarkította felsőtestét, és térdre kényszerítették. Saint-Amand imába merült. Mögé lépett egy hóhér széles pengéjű, görbe karddal. Az első csapás mély sebet ejtett a nyakán.

Fel sem nyögött, csak előreesett, miközben vére a fehér márványkövezetre folyt. A második csapás lemetszette a fejét, mely Thibaut lábához gurult, aki belesápadt a látványba. Szemét a szultánra szegezve szélesen keresztet vetett. Azt hitte, ugyanez a sors vár rá is, ám Szaladin intett, és elvezették.

Ezután az idő visszatért nyomasztó és monoton múlásához, olyannyira, hogy a fogoly már nem is érzékelte. Teltek a napok, az éjszakák, mind egyformán, a börtön zajainak és a keskeny kis ablakon beszűrődő fény változásának ritmusára. A cella még mindig ugyanolyan mocskos volt, de az étel valamivel jobbnak tűnt. Ő, nem sokkal, de a bedobott kenyér kevésbé volt penészes, a leves kevésbé híg. Még az is előfordult, hogy húsdarabok, igazi húsdarabok, nem csak nyesedékek úsztak benne. Thibaut olyan nyomorúságos állapotban volt, hogy már ezt a kevéske változást is érzékelte, és valamivel kevésbé gyengének érezte magát. Időről időre, mindig éjszaka, nagy zajjal nyílt az ajtó, és feltűnt a foglár, mögötte a kint maradt fegyveresekkel. A fogoly szíve heveset dobbant ilyenkor a gondolatra, hogy ha nem is kínzásra – ha Szaladinnak kérdései lettek volna, mostanra elvesztették sürgősségüket! –, legalábbis a kivégzésére viszik. Nem félt a haláltól, néha kívánta is, csak azért imádkozott, hogy ne nagyon lassan érje el, és egy frank lovaghoz illő méltósággal fogadhassa. Az ajtó azonban mindig visszazárult, Thibaut pedig a kőágyra rogyott homályos, sajnálatra emlékeztető