– Mit kell megmondani? – kérdezte felhős tekintettel Tripolisz grófja.

Mária átölelte Isabelle-t, hogy a vállán sírhasson, és tiszta, de felháborodástól csengő hangon megszólalt:

– Hogy az éjjel Onfroi úr titokban elhagyta a palotát, és Jeruzsálembe utazott.

Elment Sybilla hercegnőhöz, és közölte vele, hogy erőszakkal királyt akarnak csinálni belőle, de ő sosem egyezik bele… a védelmét kéri… és azt, hogy tekintse legjobb barátjának!

Az egybegyűlteken dühödt moraj futott végig, és mindenfelől kiáltások hangzottak. Mintha vihar szele söpörne végig a termen, megremegtetve a lobogók sokszínű selymét. A zűrzavar közepén Tripoliszi Rajmund egy pillanatra lehunyta a szemét a katasztrófa súlya alatt. Amikor újra kinyitotta, Mária királyné gyengéden kivezette a lányát. Isabelle szíve szinte kiugrott a helyéről a ruha gyöngydíszei alatt.

Belebetegedett a szégyenbe és a fájdalomba. Pedig az éjszaka keményen harcolt, hogy megakadályozza Onfroi gaztettét, mellyel kizárja magát az övéi közül, de hiába. A férje túlságosan félt! Isabelle nem tehetett többet, mint hogy megtagadja, hogy vele tartson.

Így is meg kellett esküdnie a keresztre, hogy nem fedi fel a szökést a másnapi gyűlés előtt, amikorra már lehetetlen lesz utolérni a férjét.

Amikor a terem valamelyest elcsendesedett, Tripoliszi Rajmund vette át a szót:

– Uraim, Sybillát megkoronázzák, ha nem tették meg máris, és mostantól mindannyian veszélyben vagyunk. Különösen én, akit mindig makacs gyűlölettel üldöztek a Courtenay-k és a nagymester. Elmegyek tibériási erődítményembe, ahol a feleségem és a négy fia tartózkodik, és nem mozdulok onnan. Isten óvja a királyságot, mely szintén halálos veszélyben van!

Később megtudták, hogy hazatérve a gróf titkos tárgyalásokat kezdett Szaladinnal arra az esetre, ha az új királynő megtámadná. Mégiscsak furcsa értelmezése volt ez a frank királyság javának. Rajmund azonban mindig is kiegyezéses politikát folytatott az iszlámmal – ahogyan a királyok is, amikor Aleppo vagy Moszul uralkodójának megvédéséről volt szó a hódítóval szemben! –, és volt néhány barátja az emírek körében, ám magatartása mégis árulásra emlékeztetett.

Jeruzsálemben nagy megkönnyebbülést keltett a jóindulattól csepegő és nyugodt életben reménykedő Onfroi de Toron megérkezése. Azonnal elvezették Roger des Moulins-hez, aki kitartott amellett, hogy nem adja ki a harmadik kulcsot.

– Nos, nagymester?! – vetette oda Jocelin de Courtenay. – Csak egy lehetséges királynő maradt, és önnek nincs többé oka ellenezni a megkoronázását.

Roger des Moulins nem válaszolt. Sarkon fordult, fehér kereszttel díszített nagy fekete köpenye ujjába rejtette a kezét, de egy perccel később visszatért. Arcán undorral az udvarnagy lábához dobta a kulcsot, majd ismét távozott. A kolostort elhagyva Courtenay hallotta, hogy az ispotályosok komoly hangja szomorú Misererét énekel…

Akarata ellenére is beleremegett.

A koronázásra szóló meghívók bejárták Palesztinát annak ellenére, hogy a leprás király végrendeletére alapozva a nabluszi bárók megtiltották a pátriárkának, hogy elvégezze a szertartást. Mégis megtette…

A több ezer gyertya fényében ragyogó Szent Sírtemplomban Heraclius a boldog és büszke Sybilla szőke fejére tette a koronát, melyre annyira vágyott. Amint megkapta, le is vette, és magához hívta a férjét:

– Uram, jöjjön, és fogadja el ezt a koronát, hiszen önnél jobb személyre nem is bízhatnám!

Guy de Lusignan letérdelt előtte, és az asszony csinos, gyengéd mozdulattal a fejére tette a súlyos aranykarikát. Az egybegyűltek éljenezni kezdtek.

Az első sorban Renaud de Châtillon haragja ellenére jó képet vágott a dologhoz.

Végül is ez a király, akit joggal tartott alkalmatlannak a feladatára, nem fogja zavarni.

Ott volt természetesen Gérard de Ridefort is. Buzgott benne a káröröm, máris a bosszút ízlelgette, mely hamarosan utoléri ellenségét, Tripoliszi Rajmundot.

– Ez a korona megér annyit, mint Lucie de Botron öröksége! – morogta a foga között.

Az udvarnagy sötét örömmel figyelt. A jövőben semmi sem áll mohósága útjába, és máris tervezgette a földeket és kincseket, melyekkel megajándékoztatja magát. Hisz Sybilla neki köszönhette a szép koronát, melyre oly büszke volt. Ő mérgezte meg a kis Balduint, hogy megfossza a régensségtől Tripoliszi Rajmundot.

Az érzéki, epekedő és szélsőségesen kacér Sybilla túlságosan lusta volt anyának: nem is siratta meg a fiát, ellentétben Agnès-szel, akinek szívén a gyermek halála igazi sebet ejtett, ő azonban már nem számított. Titokzatos betegség kínozta, melyet talán valamelyik alkalmi szeretőjétől kapott el, és helyzetébe beletörődve csak arra vágyott, hogy kövesse az unokáját. Sybilla nem törődött vele, ujjongott, és szemmel látható örömmel viselte a koronaékszereket és a királynőséget, melynek csakis külsőségei érdekelték. A komoly ügyek untatták, és „Guion”-t megkoronázva nemcsak szerelmét bizonyította, de egyben át is hárított a vállára minden gondot. Jocelin de Courtenay tudta, hogy bár az új király vitéz a csatában, majdnem ugyanolyan ostoba, mint Onfroi de Toron. Szép napok várnak tehát egy éles eszű és vállalkozó szellemű férfira.

Miután Sybillát megkoronázták, a bárók kénytelenek voltak meghajolni és tiszteletüket tenni előtte. Egyedül Tripoliszi Rajmund maradt távol, aki továbbra is bezárkózott Tibériásba, és Balian d'Ibelin, aki képtelen volt elfogadni, hogy ilyen durván megsértik IV. Balduin végakaratát. Renaud de Châtillon nem maradt sokáig: sok dolga volt moabi sasfészkében most, hogy nem kellett többé a leprás szemrehányásaitól tartania… Hazaindult Étiennette-tel, nem is törődve Onfroi-val, akinek viselkedése, s ezt felesége elől sem titkolta, undorral töltötte el:

– Nyámnyila, gyáva alak, egy birka, aki csak annyit akar, hogy hagyják legelészni és sírdogálni a nők szoknyája mellett! Nos, akkor maradjon is ott!

Ugyanakkor haza akarta vinni Isabelle-t, Étiennette azonban könnyű revansot vett: kimérten közölte, hogy a feleségnek a férje mellett a helye, és követnie kell az urát mindenhová. Isabelle vagy Onfroi-val együtt tér vissza a Krakba, vagy sehogy. Renaud, bármennyire is szeretett volna, nem mert tiltakozni. Tapasztalatból tudta, milyen fából faragták a feleségét, és nem szerette, ahogy az asszony félig leeresztette a szemhéját, hogy elrejtse szeme nyugtalanító villámait. Különben is, azt beszélték, hogy Isabelle beteg. Jobb, ha hagyják nyugodtan felépülni.

Nem csak szóbeszéd volt. A borzalmas gyűlés óta, melyen a felháborodott jelenlévők előtt be kellett vallania, hogyan viselkedett a férje, I. Amalrich lánya, a hős Balduin húga a szobájába zárkózva élt, és csak ritkán lépett ki onnan az anyja unszolására, hogy rövid sétákat tegyen a kertben a most is sziklaszilárd Euphémia karján… Leginkább a szégyenbe betegedett bele; alig evett, még kevesebbet aludt, és amikor végre sikerült elszenderednie, borzalmas rémképekre riadt, s izzadságban úszva, üvöltve ugrott ki az ágyból. A szobalányai ilyenkor kicserélték a lepedőket, gyengéden lemosdatták narancsvízzel, és visszafektették, miközben altatódalt énekeltek neki, akár egy kisgyermeknek, hogy nyugodt álma legyen. A palota orvosa kedélybetegséget állapított meg, melyet bonyolult orvosságokkal, imákkal és bőséges tömjénfüsttel próbált gyógyítani, melyek természetesen nem hoztak eredményt. Végül az egyik éjszakán, amikor egy könnyű ópium elaltatta a lányát, Mária leült az ágya végébe és várt.


Az altató gyenge volt, így az álom nem tarthatott sokáig. Nem sokkal éjfél után a lány mocorogni kezdett, és érthetetlen, indulatos szavakat motyogott. Olyan volt, mintha szenvedne, és egy láthatatlan ellenséget próbálna ellökni. Azután hirtelen megnyugodott. A nyögések olyan kéjes sóhajoknak adták át a helyüket, hogy az anya zavarba jött: a lánya azt álmodta, hogy szeretkezik, és amikor egy keresztnevet suttogott, Mária rájött, hogy nem a férjével. Őszintén meglepődött, mert azt hitte, a testiség terén sikeres Isabelle házassága. Nem volt ideje azonban eltűnődni ezen: ismét változott a szín. Isabelle megint szenvedett, könyörgő

szavakat nyögött, majd végül egy szívet tépő üvöltésben felült:

– Ne! Ne öld meg!

A következő pillanatban felébredt, és rázta a zokogás. Mária behívta a cselédlányokat, utasította őket, hogy gondoskodjanak az úrnőjükről, de ne árulják el, hogy ott volt, majd visszatért szobája hűvösébe. Nappal nagyon meleg volt, a helyiség azonban, melyben a muszlinbaldachinos ágy szinte minden helyet elfoglalt, kertre nyíló galériájának köszönhetően kellemesen hűs volt.

Mint nyáron mindig, Balian meztelenül aludt. Mária levetette tunikáját, melybe burkolózott, és odabújt hozzá. Vágyott a melegére, hisz úgy érezte, lelke is megfagyott.

A férfi megfordult és átölelte, az ajkát kereste egy csókra, de megérezte az arcán csorgó könnyeket:

– Mit tudtál meg? Megint rosszat álmodott?

– Igen. Ó, szerelmetes uram, nem is gondoltam, hogy ennyire boldogtalan!

– Hogyan ne lenne az, amikor felfedezte, hogy egy gyáva senkihez ment feleségül?

Az ilyen viselkedésért az öreg főparancsnok egyetlen kardcsapással kettéhasította volna az unokáját!

– Nem erről van szó. Legalábbis nem csak erről. Úgy látom, még nagyobb a baj: már nem szereti a férjét.

– Honnan tudja? Ő mondta?

– Az álmai árulták el. Egykor vonzódott Thibaut de Courtenay-hez. Nem törődtem vele, azt gondoltam, rá vetíti át a nagy szeretet egy részét, melyet beteg bátyja iránt érez. Azután jött Onfroi, és bár nemigen tetszett ez a házasság, kénytelenek voltunk meghajolni az akarata előtt, hogy hozzámegy a fiúhoz, akiért rajong.

– Annál is inkább, mert előkelő család sarja, és nem volt igazi okunk rá, hacsak nem politikai, hogy visszautasítsuk. És most azt mondja, kihunyt a lángolás? El kell ismerni, volt mi kioltsa…